Bánat tengerébe merült,
Szomorúságba torkig dőlt,
Új sebek miatt elrémült
Szívem, mert bánatja újult.
Kétséggé fordult reménye,
Homályba burult napfénye,
Mint az tengernek fövenye,
Oly sok s mély búja örvénye.
Bágyasztja a sok sóhajtás,
Kibül árad könnyhullatás,
Melyet követvén jajgatás,
Sebemnek igen fájdalmas.
Mint sebes szelek zúgási,
Tenger vize áradási,
Olyak, mint vizek folyási
Bánatimnak újulási.
Szüntelen egymást követik,
Egy nem múlván más adatik,
Mint sebes nyíllal lőttetik,
Bús szívemet sebesítik.
Jaj nékem, szegíny fejemnek,
Nincs segétője igyemnek,
Sem szánója ínségemnek,
Így kell múlni életemnek.
Sok zokogással óráim,
Folynak, jaj, megunt napjaim,
Búval teljes esztendeim,
Múlnak s újulnak sebeim.
Az idők mulásival is,
Könyebségem akárhol is,
Nincs s ront-veszt sok búm, jaj, mégis,
Elfogyott reménségem is.
Békességes tűrés kell hát,
Mellyel vígasztalja magát
Bús szívem, szomorúságát,
Bízza Istenre fájdalmát.
Véget vetek verseimnek,
Mert nincs bennek bús szívemnek,
Vígasztalása lelkemnek,
Sőt áradása könyvemnek.